Music and Steps
The day slowly slid over the streets of the city, and I was just walking home, following the rhythm of the melodies locked in my headphones.
School hours had been exhausting, a series of little annoyances, but it felt like I was walking in another world, where nothing could reach me.
The noise and expectations of the outside world couldn't bother me: the music locked in my headphones became my refuge, an invisible bubble separating me from everyone.
The music always played louder than the people around me. Sometimes I felt that if I turned it down, the world would disappear—or I would vanish in it.
The music muffled the noises of the outside world, and sometimes I wished the world would fall silent with me.
The streets were crowded, every movement foreign and distant. Yet everyone seemed to be going somewhere—except me.
A song quietly played in my ears, one I had heard a thousand times, yet it still calmed me, as if each note was speaking directly to my soul.
Then I saw it.
A small plush toy stood in the bookstore window—with a worn ribbon, a strange, familiar gaze.
I couldn't move. I just stood there, staring, as if its eyes were watching me, and a familiar warmth ran through my body.
"It's looking at you too," someone said beside my shoulder.
The voice was deep, calm, yet it made my heart beat faster. A boy stood there, a stranger, yet somehow… not completely. And in that moment, the air around us changed, as if the world suddenly started breathing to a different rhythm.
"Here…" I muttered awkwardly, starting to walk, trying to shake off the strange tingling in my shoulders.
He walked behind me, his steps slow, careful, as if he always knew where I would step. Suddenly, I tripped on a stone and leaned forward.
A strong hand landed on mine.
"Careful!" he said, and before I could fall, he gently pulled me back by my waist.
"T…thank you…" I stammered, blushing. The boy just nodded with a faint smile, as if it were the most natural thing in the world.
I was about to start walking again when my leg stubbornly gave out.
"Ouch…" I groaned, and the boy quickly led me to a bench, carefully helping me sit down.
"Are you okay?" he asked, his gaze both worried and… something else.
"Y-yes… thank you…" I replied, smiling awkwardly, unable to take my eyes off him.
He pulled a phone from his pocket and offered me a headset.
"Listen…" he said softly, calmly. "This music soothes me, and maybe you'll like it too."
I accepted, lifting the headphones to my ears. As the melody entered my ears, the world suddenly fell silent around me. All the noise faded, leaving only the music and my heartbeat, as if this moment belonged only to us.
He leaned in a little closer. His scent, his gaze, his voice… all at once quickened my heartbeat.
"This… is really… beautiful…" I muttered, trying to compose myself, but all my words got lost in the melody and the atmosphere between us.
He just smiled, and with the soft rhythm of the music, it felt like he leaned even closer.
I could almost feel our heartbeats syncing, and the world around us falling silent—as if only the two of us existed in that moment.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Zenék és léptek Hungarian version
A nap lassan csúszott a város utcái felett, és én csak lépkedtem hazafelé, a fülhallgatómban zárt dallamok ritmusára.
Az iskolai órák fárasztóak voltak, apró bosszúságok sorozata, de mintha egy másik világban járnék, ahol semmi sem érhet el.
. A külvilág zajai és elvárásai nem érdekelhették: a fülhallgatójába zárt zene lett a menedéke, egy láthatatlan burok, ami elkülönítette őt mindenkitől.
A zene mindig hangosabban szólt, mint az emberek körülöttem.
Néha úgy éreztem, ha lehalkítanám, a világ is eltűnne - vagy én tűnnék el benne.
A zene tompította a külvilág zajait, és néha azt kívántam, bárcsak a világ is elnémulna velem együtt.
Az utcák zsúfoltak voltak,minden mozdulat idegen és távoli. mégis mindenki valahova tartott, csak én nem.
A fülemben halkan szólt egy dal, amit már ezerszer hallottam, mégis megnyugtatott, mintha minden egyes hang a lelkemhez beszélne.
Aztán megláttam.
Egy apró plüss állt a könyvesbolt kirakatában - kopott szalag, furcsa, ismerős tekintet.
Nem tudtam továbblépni. Csak álltam ott, és bámultam, mintha a szemei engem figyelnének, és valami ismerős melegség futott végig a testemen.
- Ő is téged néz. - szólalt meg valaki a vállam mellett.
A hang mély volt, nyugodt, és mégis megdobogtatta a szívem. Egy fiú állt ott, idegen, de valahogy... nem teljesen az.
És abban a pillanatban a levegő körülöttünk megváltozott, mintha hirtelen más ritmusra lélegezne a világ.
- Tessék... - motyogtam zavartan, miközben elindultam, próbálva leküzdeni a furcsa bizsergést a vállamban.
Miközben ő mögöttem haladt, lépései lassúak, figyelmesek voltak, mintha mindig tudta volna, hová lépek. Egyszer csak megbotlottam egy kövön, és előredőltem.
Egy erős kéz simult a kezemre.
- Vigyázz! - mondta, és mielőtt elestem volna, a derekamnál fogva finoman visszahúzott.
- K... köszönöm... - dadogtam, elpirulva.
A fiú csak egy halvány mosollyal biccentett, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
Épp elindultam volna, amikor a lábam furcsán megmakacsolta magát.
- Áú... - nyögtem, és a fiú gyorsan a padhoz vezetett, ahol óvatosan leültetett.
- Minden rendben? - kérdezte, a tekintete egyszerre aggódó és valami... különös.
- Igen... köszönöm... - feleltem, zavaromban elmosolyodva, de nem tudtam levenni róla a szemem.
Elővett egy telefont a zsebéből, és egy headsetet nyújtott felém.
- Hallgass bele... - mondta halk, nyugodt hangon. - Ez a zene megnyugtat, és talán neked is tetszeni fog.
Megfogadtam, és a fülhallgatót a fülemhez emeltem. Ahogy a dallam a fülembe csendült, a világ hirtelen elcsendesedett körülöttem. Minden zaj tompult, csak a zene és a saját szívverésem maradt, mintha ez a pillanat csak a miénk lenne.
Ő egy lépéssel közelebb hajolt. Az illata, a tekintete, a hangja... mind egyszerre gyorsította a szívemet.
- Ez... tényleg... szép... - motyogtam, próbálva összeszedni magam, de minden szavam elveszett a dallamban és a köztünk feszülő légkörben.
Csak mosolygott, és a zene halk ritmusával együtt mintha még közelebb lépett volna.
Szinte éreztem, ahogy a szívverésünk lassan összhangba kerül, és a világ körülöttünk elcsendesedik -
mintha csak mi ketten léteznénk ebben a pillanatban.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------